HÁTTÉR Az arab pártok izraeli kormányzati szerepvállalásának rövid története

Néhány héttel ezelőtt rekordmagas volt az arab választók részvétele az izraeli választáson. Azóta Izraelben és külföldön egyaránt felmerült a kérdés, hogy részt vegyenek-e az arab pártok a kormányzásban, és ha igen, milyen mértékben.

A héber nyelvű közösségi médiában például baloldali beállítottságú újságírók és más izraeliek megosztottak egy felvételt, amelyen a néhai Jichák Rabin miniszterelnök „rasszizmusnak” nevezte, hogy azt firtatták, miért támaszkodik kormánya az arab pártok támogatására, és élesen megrótta a kérdést feltevő újságírót.

A zsidó állam megalapítása óta az izraeli arabok teljes választójoggal rendelkező állampolgárok, és joguk van arra, hogy érdekeiket arab többségű pártokon keresztül képviseljék. Az izraeli arab pártok története azonban viszonylag rövid, különösen ami a kormányzati szerepvállalásukat illeti.

Az arab pártok mai felállása első pillantásra nehezen áttekinthető. Rendkívül széles politikai spektrumot mindössze két politikai erő képvisel, az iszlamista Ra’am párt és a Közös Lista. Ez utóbbi a kommunista, arab–zsidó Hadash párt, a világi arab nacionalista Ta’al párt és a palesztin nacionalista Balad párt szövetsége.

Az arab pártok két rövid időszakban játszottak szerepet az izraeli kormányzásban. Először a Hadash és az Arab Demokrata Párt (Mada) támogatta kívülről a Rabin-kormányt az oslói megállapodások időszakában, 1992 és 1996 között. Később, 2021 és 2022 között a Ra’am a Bennett–Lapid-kormány tagja volt. Ez volt az első és mindeddig az egyetlen alkalom, hogy egy arab párt teljes jogú tagja lett egy izraeli kormánynak.

A szatellitpártok korszaka

Az állam első éveiben, az Izrael és szomszédai között vívott nagyszabású függetlenségi háború után, amelynek következtében arabok százezrei menekültek el az országból, Izrael és az ott maradt arab közösség viszonyát érthető módon mély, kölcsönös bizalmatlanság jellemezte.

Az arab közösség egy része katonai közigazgatás alá került, amely szigorú mozgáskorlátozásokkal és helyi kijárási tilalmakkal járt. Ez a rendszer Izrael 1948-as megalapításától nagyjából 1966-ig állt fenn.

Ebben az időszakban az arab lakosság politikai képviseletét főként a zsidó–arab kommunista pártok és a kormányzó szocialista Mapaitól függő, úgynevezett arab „szatellitlisták” látták el. Ezek a listák a Mapai tágabb politikai tömbjéhez tartoztak, de az arabok közvetlenül nem vettek részt a kormányzásban.

A szatellitpártok alkalmi választási listák voltak, amelyeket mindig egy-egy választásra hoztak létre, gyakran egy adott térségre összpontosítva. Ilyen volt például a Názáreti Demokratikus Lista vagy a Beduinok és Falusiak Arab Listája.

Az „aranykor”

Az 1970-es és 1980-as évek lassú változásai után a mai pártpolitikai felállás gyorsan alakot öltött, miután az arab pártok először gyakoroltak kézzelfogható, közvetlen befolyást egy izraeli kormányra, még úgy is, hogy nem voltak teljes jogú tagjai.

„Ez volt az arab állampolgárok legsikeresebb politikai együttműködése. Úgy emlegetjük ezt az időszakot, mint az izraeli arab állampolgárok politikai szerepvállalásának aranykorát” – mondta Mohammad Darawshe, a Mada akkori kampányfőnöke az ALL ISRAEL NEWS-nak adott közelmúltbeli interjúban.

1992-ben Rabin, az izraeli hadsereg akkori vezérkari főnöke, a Munkapárt vezetésével alakított kormányt az újonnan létrejött baloldali Meretz szövetséggel és az ultraortodox Sásszal. A koalíciónak szűk többsége volt, a szükséges 61 mandátummal szemben mindössze 62-vel rendelkezett.

Rabin ezután példátlan megállapodást kötött a Hadash és a Mada párttal. A két párt a kormányon kívül maradt, öt mandátumuk azonban „védőhálót” jelentett arra az esetre, ha a kormánypárti képviselők közül néhányan kiválnának. Ez biztosította Rabinnak a rendkívül vitatott oslói megállapodások elfogadtatásához szükséges politikai mozgásteret.

Ez az öt mandátum 1993 szeptemberében vált döntő jelentőségűvé, amikor a Sász kilépett a koalícióból. A kormány ettől kezdve teljes mértékben a Hadash és a Mada szavazataira szorult a bizalmatlansági indítványok elhárításához és az oslói megállapodásokhoz kapcsolódó fontos intézkedések elfogadtatásához.

Rabin 1995. novemberi meggyilkolása után utódja, Simon Peresz fenntartotta ezt az együttműködést. Az arab pártok cserébe több politikai eredményt értek el. Hatályon kívül helyeztek olyan törvényeket, amelyeket diszkriminatívnak tartottak, és jelentős infrastrukturális beruházásokat sikerült elérniük az arab településeken.

„Huszonnyolc pontból álló megállapodást dolgoztunk ki” – idézte fel Darawshe. „Az egyik arról szólt, hogy a zöld vonalon átívelő izraeli–palesztin tárgyalások kezdődjenek. Arról szólt, hogy kezdődjenek tárgyalások, nem arról, hogy megoldjuk a palesztin kérdést vagy békét teremtsünk a Közel-Keleten… A többi 27 pont kizárólag az izraeli palesztin állampolgárok életét érintő társadalmi és gazdasági kérdésekről szólt. És egyébként mind a 28 pontot végrehajtották.”

Darawshe ugyanakkor arra figyelmeztetett az Eisenkot vezette tömb és az arab pártok közötti lehetséges koalíció kapcsán, hogy „a liberális tábor emlékezetében [ebből az időszakból] az maradt meg, hogy ha nincs zsidó többséged, akár meg is ölhetnek”.

Ha viszont egy koalíció előbb zsidó többséget biztosít magának, és csak utána vonja be arab partnereit, azzal azt kockáztatja, hogy megsérti az arab pártokat. Ahogy Darawshe fogalmazott, „ez bizonyos értelemben sértő az arab pártok számára, mert azt mondják, hogy egyenrangú parlamenti képviselőkként kellene bánni velünk, nem pedig tartalékként”.

Az első arab koalíciós partner

Harminc évvel később a Ra’am történelmet írt. Amikor 2021-ben csatlakozott a Bennett–Lapid-kormányhoz, első arab pártként lett egy izraeli kormánykoalíció teljes jogú tagja.

A sors iróniája, hogy Benjamin Netanjahu is egyengette az iszlamista párt útját az első izraeli kormányzati szerepvállalás felé. Ma már azért is bírálja az ellenzéket, mert egyáltalán fontolóra veszi az arab pártok külső támogatását.

Miután egy újabb választás ismét politikai patthelyzetet eredményezett, Manszúr Abbász, a Ra’am vezetője kilépett a Közös Lista szövetségéből. Közölte, hogy kész együttműködni bármelyik koalícióval, amely kézzelfogható segítséget nyújt az arab állampolgároknak.

Elsőként Netanjahu mérte fel ezt a lehetőséget, annak ellenére, hogy a választási kampányban nyilvánosan kizárta a koalíciót a Ra’ammal. Többször is személyesen találkozott Abbásszal, és a hírek szerint jelentős engedményeket ajánlott neki. Saját tömbjének többi tagját azonban nem tudta meggyőzni a lépés támogatásáról, különösen Bezalel Szmotricsot és pártját, a Vallásos Cionizmust.

Végül Abbász Bennetthez és Lapidhoz csatlakozott, és tárca nélküli miniszter lett. A rövid életű kormány több jelentős törvényjavaslatot is elfogadott az arab közösségek életkörülményeinek javítására, különös tekintettel a galileai és a negevi beduinokra.

Ez az időszak arra is rávilágított, hogy nézőponttól függően milyen kockázatokat jelenthet a politikai stabilitásra és Izrael biztonságára nézve, ha a kormány a mai arab pártok valamelyikének támogatására szorul.

Az elmúlt hetekben számos jobboldali politikus arra hívta fel a figyelmet, hogy egyik arab párt sem támogatná a kormány jelenlegi biztonságpolitikáját a Gázai övezetben működő Hamásszal szemben, sem a szíriai és libanoni biztonsági övezetek fenntartására irányuló erőfeszítéseit. Érvelésük szerint még aggasztóbb, hogy egy arab párt támogatására szoruló kormánynak kétszer is meg kellene gondolnia, hogy háborúba lép-e az iráni rezsimmel.

Gyakran idézett példa, hogy a Ra’am 2022 áprilisában felfüggesztette részvételét a koalícióban, miután a jeruzsálemi al-Aksza mecsetegyüttesnél történt összecsapások miatt elítélte az izraeli biztonsági erőket. A párt egyik képviselője azzal fenyegetőzött, hogy kilép a koalícióból, a Ra’am pedig két hétre felfüggesztette részvételét mind a koalícióban, mind a Kneszet munkájában.

A Ra’am akkor még egy iszlamista vallástudósokból álló súratanács fennhatósága alá tartozott, és ez a tanács rendelte el a lépést. A párt azóta megszüntette közvetlen függését a tanácstól, bár továbbra is a szélesebb körű Iszlám Mozgalom része.

Arab politikusok és a zsidó pártokra leadott szavazatok

A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az arab választók korábban két másik módon is befolyást gyakoroltak az izraeli kormányokra.

Az évek során az arab választók szavazatainak jelentős része zsidó pártokhoz került. Az Izraeli Demokrácia Intézet szerint ez az arány az 1990-es években a 30 százalékot is elérte, és 2022-ben még mindig körülbelül 14 százalék volt.

Arab és drúz politikusok is tevékenykedtek zsidó pártokban, és közülük többen miniszteri tisztséget is betöltöttek.

A drúz Salah Tarif, a Munkapárt politikusa lett Izrael első nem zsidó minisztere, amikor 2001-ben tárca nélküli miniszterré nevezték ki Ariel Saron akkori miniszterelnök kormányában.

2007-ben Raleb Majadele munkapárti képviselő első muszlim arab politikusként kapott miniszteri tisztséget Izraelben. Ehud Olmert akkori miniszterelnök kormányában a tudományért, a kultúráért és a sportért felelős miniszterré nevezték ki.